Ismét eltelt egy év, advent van. A házat ékesítő adventi díszeket ugyan nem találom (majd húsvétkor meglesznek), de a hagyományainkat legalább adventi koszorú terén tudjuk tartani. Nálunk fontos, hogy az ünnep kapcsán gyökerünk, hovatartozásunk is megjelenjen, így az adventi koszorúnk színvilága mindig nemzeti színeinket tükrözi.
Emellett idén valami új is kezdődik, ami a hétköznapjainkat elvarázsolja. Köszönet és hála érte annak a nagyszerű anyukának, aki inspirálóm a témában!
Rögtön elárulom, hogy miről is van szó.
A tegnapi postával levél érkezett a gyerekeknek a Mikulástól, aki segítő manóit küldte hozzánk karácsonyig, hogy a családunknak segítsenek az egymásra figyelésben, a segítő magatartás továbbfejlesztésében és a gyerekeknek a kevesebb veszekedésben.
Az angyalkák amint megkapják nevüket, varázserejük birtokába kerülnek. Éjjelente pedig visszaszállnak a Mikuláshoz/Jézuskához, hogy elmeséljék, mit tapasztaltak. Megérinteni nem szabad őket, mert azzal megszűnik a varázslat.
Ha láttatok már ragyogó arcú, csillagszemű gyerekeket naphosszat, akkor el tudjátok képzelni, milyen angyalkáink vannak. Lelkesen, büszkén mesélik, milyen megtiszteltetés érte őket a manók által.
A manók tehát nevet kaptak, a házban mozognak, és bizony csínyeket is csinálnak néha. Tegnap a fiúmanónk megdézsmálta a mézeskalácsot, mára pedig a lánymanónk összekeverte az adventi naptár meglepetéseit.
Lelkesen várják, hogy mire hazaérnek, vajon hol fognak a manókra bukkanni, mit csináltak? Lesz még meglepetés, az biztos.
És nekünk szülőknek is lett, mivel a manók fogadtatása a gyerekek részéről minden várakozásunkat felülmúlta. Nemcsak a viselkedésük vett pozitív fordulatot, hanem a manókkal kibővült egy időre a családunk, úgy érezzük. Tapasztaljuk, hogy a varázslat valóban bennünk és abban a miliőben van, amit magunk teremtünk a képzelet szárnyán.
